Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre nem tűnt ígéretes napnak. A fátyolfelhő elvette más pilóták kedvét, így senki sem jött aznap, hogy csőröljem fel. Ezeken a napokon tudok a saját repülésemre koncentrálni, de igazából nem bánom. Meg kell valljam, van egy ilyen furcsa becsípődésem, hogy minél reménytelenebb valami, annál vonzóbb számomra, és amíg a nőügyekben ez nem sokat segít, a repülésben annál inkább kapóra jön. Mindamellett úgy gondolom, nagyon sokat lehet tanulni a repülésről gyenge időben. Még akkor is, ha egészen más stílusban repülünk, mint amikor „adja”.
Délelőtt 10 óra környéke lehetett, amikor a kocsim ablakából az eget bámulva úgy döntöttem adok egy esélyt a napnak, és elindultam haza a csörlőmért. A reptérre kiérve már látszott, hogy nem lesz egyszerű a helyzet. Mint már oly sokszor, most is sikerült kifogni egy időjárási jelleghatárt. Előttem egy hatalmas kék lyuk, csak a távolban látok elszórtan néhány kisebb gomolyt.
Útirányban már valamivel jobb a helyzet. Kicsit távolabb jópofa felhőket látok, de fölöttem egy sem. Illetve még távolabbra tekintve látszik, hogy lényegesen vastagabb a fátyolfelhő, ami ha leárnyékolja, és lehűti a talajt, az utam végét jelentheti.
Mégis nekiindulok. Alig 200 méterrel a talaj fölött oldok le a csörlőkötélről, és már fordulok is vissza keresni az emelést, de semmi érdemlegeset nem találok, éppen csak a magasságom tudom tartani valamennyire. Miközben kutakodva forgolódok, az erős szél folyamatosan tol egyre messzebb a starthelyemtől. Megfordul a fejemben, hogy még éppen visszaérnék a reptérre, hogy újra megpróbálhassam, míg a másik lehetőség, hogy tovább sodródok anélkül, hogy magasságot nyernék, majd pár kilométer múlva földet érve jó kis séta vár rám. Igazából nem létező dilemma ez, csökönyös természetem úgysem engedné, hogy feladjam, amíg csöppnyi esélyt is látok a sikerre. Közben már a magasságom is 150 méter alá csökkent, de ekkor találok egy emelésnek aligha nevezhető buborékot, ami éppen csak arra jó, hogy ne süllyedjek tovább, de kénytelen vagyok ezzel beérni. 10 perce masszírozom a semmit, ami a minden idegszálamat igénybe vevő összpontosítás miatt már óráknak tűnik, amikor egy madarat veszek észre nem messze tőlem. Odamegyek hozzá, és leutánzom a kört, melyet repül. Bár már nem az első, hogy madarakkal repülök, azért mégis mindig rácsodálkozom mennyire barátságosak a levegőben. Ő is partnernek tekint, és szépen emelkedünk közösen, de 4-5 kör után véget ér az emelés. Ez is csak egy buborék volt, a barátom is tovaszállt. Szerencsémre a közelben egy másik madarat veszek észre, aki szintén emelkedik, ezért most őt követem, és ismét felfelé haladok. Rájövök közben, hogy valójában nem is buborék termikek vannak, hanem valószínűleg a különböző magasságokban különböző erejű és irányú szél széttöredezi a felfelé áramló meleg légáramlatokat.
Ez azt is megmagyarázná, miért nincs felhő fölöttem. Így nagyon nehéz kitekerni, de végül a madarak segítségével mégis sikerül egyre magasabbra és magasabbra jutni.
Eszembe jutnak a dicséretek egy-egy repülés után, gondoltam magamban, ha tudnátok, hogy végig csak madarakat követtem! Körösladány fölött már 1500 méteren vagyok. Innen siklásból elérem a szép gomolyfelhőket, amiket még a starthelyről láttam, és egyikről a másikra repülve eseménytelen 30 kilométert repülök Kamutig. Itt azonban véget ér a méznyalás. Már semmi emelést nem találok. Folyamatosan csökken a magasságom, ezért kinézek egy tanyát egy út mellett, mely egyszerre lehet termikforrás, illetve jó leszálló a könnyű hazajutáshoz. Talaj fölött 180 méterrel érkezem, és bizony megtalálom a sejtett termikemet. Kicsit szűk még ilyen alacsonyan, alig emel, azt is csak fél körön, de valahogy mégis érzem, hogy meglesz ez. Türelmesen masszírozom, lopom a métereket, és ahogy haladok felfelé, egyre jobb lesz. Már 1,5-2 méterrel haladok felfelé másodpercenként, ami nem túl sok, de ez most egy ilyen nap.
Újra játékban vagyok! 1000 méterig sikerül kiemelkednem, és ezt a magasságot őrizve, meg-megállva a kisebb emelésekben, tovább avászkodom még 20 kilométert. Itt már mindenütt fátyolfelhő van fölöttem, kezdem kilátástalannak látni a helyzetet. Keletre látok a közelben napos földeket, a szél is abba az irányba segítene jobban, de az árnyék is keletre halad. Tartok tőle, mire odaérnék, már az a terület is árnyékban lenne. Nyugatra az elérhetetlen messzeségben szintén napos mezőket vélek felfedezni, de az túl messze van nekem, hogy siklásból elérjem. Végiggondolom, hogy a nap is keletről nyugatra halad, a felhő is kelet felé igyekszik, ha ezt az irányt választom nemcsak én közeledem a napos területek felé, de a megmelengetett talaj is folyamatosan jön közelebb énhozzám, annyi csak a dolgom, hogy valahogy fent maradjak, amíg ez megtörténik. Elhatározom, hogy elindulok nyugatra, megtekerek mindent amiben nem süllyedek, és nyomom a gyorsítót, amikor igen. Ilyen gyenge időben gyorsítót nyomni? Alig vagyok 800 méteren, óvnom kellene a magasságomat, nem pedig elherdálni. Márpedig, ha kinyomom a gyorsítót, gyorsabban fogok süllyedni. A fejemben már rajzolom is a vektorokat. Tudom, hogy ebben a szélben, ha az irányával merőlegesen szeretnék haladni, nem elég csak 90 fokban elfordítani az ernyőt, akkor ugyanis összeadva a szél sebességét és irányát, az ernyőm sebességével és irányával, még mindig kevés lennék a derékszöghöz. Ahhoz valamennyire szembeszélbe kell fordítsam, márpedig szembeszélben jobb az ernyőm siklószáma, illetve nagyobb sebességgel a vektorom is nagyobb, vagyis kevésbé kell széllel szembe fordítsam az ernyőm, mint kisebb sebességgel. Eldőlt! Sosem gondoltam volna, hogy valaha fátyolfelhő alatt, feles emeléseknél gyorsítón fogok repülni, mégis kitaposom. 600 méterre süllyedek, amikor ismét találok egy gyenge emelést. Arra gondolok, hogy most a legfontosabb minél tovább a levegőben maradni, hogy az égnek legyen ideje kitisztulni fölöttem, ezért egészen addig maradok, amíg emel, vagy akár csak tartani tudom a magasságom. Kétszáz métert nyerek vele, amikor már nincs mit tekerni és ismét elindulok oldalra. Itt már csak 400 méteren találok termiket, de folytatom a stratégiám, mert ahogy telik az idő, egyre közelebb látom a napsütötte földeket.
20 perc alatt sikerül 1000 méterig kiemelkednem, de most ez a lassú haladás nagyon kapóra jött. A fátyolfelhő szélén vagyok. Elindulok egy utolsó oldalazásra, hiszen a talajnak idő kell, amíg átmelegszik, közben folyamatosan lehetséges termikforrásokat keresek. Találok is egy földterületet, amin traktorok dolgoznak tőlem balra, így hátszélbe fordulok és elindulok föléjük. 700 méteren meg is találom, eleinte gyengén emel, de beerősödik és 3 m/s-mal tekerek 1400 méterre. Megcsináltam! Egészen valószerűtlennek tűnik, hogy sikerült, és elmondhatatlan érzések kerítenek hatalmukba! Közel másfél órás árnyékban szenvedés után újra tökéletesek a körülmények, már látom kipattanni az első gomolyfelhőket. Innen már nem kerülök 1000 méter alá, a szélre is csak azért tartok rá egy kicsit oldalra, hogy minél később találkozzak az országhatárral. Méznyalás következik Csanádpalotáig, ahol ismét elkezdek oldalazni, ugyanis itt már a határ jelent akadályt.
Megfordul a fejemben, hogy talán innen még meglehet Szeged, de Makónál már látom, hogy abban az irányban újabb fátyolfelhő árnyékok hűtik a talajt, és egyébként is délután 5 óra van már.
Valahogy mégsem szeretnék leszállni, elnézek jobbra, és egy felhőutat veszek észre. Újra furcsa érzések törnek rám, mintha egyfajta ajándékot kaptam volna az univerzumtól az aznapi erőfeszítésemért. Egy kicsit meghatódva kopp gyorsítón elindulok visszafelé az egymásba kapaszkodó felhők alatt, végig emelésben delfinezve, csak néha-néha megállva tekerni egy kicsit, nem is annyira a magasságnyerés miatt, csak úgy levezetésként megkoronázva ezt a fantasztikus napot. 20 kilométert siklottam visszafelé szembeszélben, az ajándék felhőim alatt, míg végül Tótkomlós határában szálltam le. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni abból a tényből, hogy aznap a második legnagyobb repülés csupán 4 km volt. Ki tudja, talán a többieknek egész más dolga volt aznap, vagy csak jókor voltam jó helyen, mégis azt a fajta speciális fűszert adta ez a repülésemhez, hogy talán ez a nap rólam szólt, és ehhez a repüléshez én kellettem, még ha máskor más körülmények között biztos rengetegen sokkal nagyobbat repülnek is nálam. Hogy miért erre a repülésre vagyok a legbüszkébb? Talán, mert mindig akkor érzem a legjobban magam, amikor a legnehezebb körülmények között is képes vagyok helytállni. Ez a 127 kilométer sokkal kedvesebb számomra, mint a 200 kilométeres távom.
← Vissza a bemutatkozáshoz